KéziMalom.hu

Az emberiség fejlődésének és a növényvilág gabonanemű, és egyéb magvainak étrendbe kerülésével korszakonként különböző technikai megoldású és fejlettségű kőőrlő eszközök az ember mindennapi életében nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be.


Ásatások során talált legrégebbi eszközök dörzskövek, melyek egy mélytányér vájatú kövön egy kézben tartható kővel dörzsölték a megtörni kívánt magvat.


Technikai áttörést az őrlésben, mint központi tengellyel ellátott kő párat a görög időkből ismerni, Európában a kelták és a rómaiak terjesztették el, párhuzamosan a közönséges búza (Triticum aestivum) termesztésével összekapcsolódva. Ebben a korban, valamint minket illetően a Kárpát-medencei visszatérés idejében a legkézenfekvőbb őrlőeszköz a peremes kézi malom volt, annak mobilitása miatt (hadi célok, népvándorlás).


Formai változást a tőkés kézi malmok megjelenése jelentett a XII-XIII századtól, mely Kelet-Európában és a Kárpát-medencében terjedt el. Fa tartószerkezete és legelterjedtebb meghajtási módja, a mennyezethez rögzített hajtórúd helyhez kötöttségre utal. Míg Nyugat-Európában a földesurak terményben szedték az adót, melyet uradalmi malmokban őröltek, és a nép saját célra is csak ott őröltethetett bérért, addig Közép- és Kelet-Európában őrleményben, ill. készáruban kellett az adót befizetni. Ennek köszönhetően térségünkben változatos technikai és formai eszközök alakultak ki az elmúlt évszázadokban. Technikai-minőségi hanyatlása a nagyteljesítményű vízi és egyéb meghajtású nagymalmok megjelenésével kezdődött és a XIX. századra darálóvá degradálódott.


A kenyér, mint kelesztett lisztkészítmény megjelenését a XVI. század környékére teszik a témakör kutatói. Ezzel párhuzamosan valamint az ezt megelőző időkben mindennapi ételnek számítottak a kásafélék és lepények. Története során soha nem használták kizárólag liszt előállítására, az őrlés finomságát többszöri visszaöntéssel és a tengely szabályozhatóságával lehetett befolyásolni. Meghajtási módtól és típusától függően a kövek átmérője kézi malom esetében (hántoló, máz-, só-, paprika-, és egyéb őrlő-daráló köveket nem számítva) 30-60 cm közé tehető, leginkább 35-40 cm-es kövekkel találkozik a témával kapcsolatos érdeklődő a múzeumokban.


Esetemben a felső meghajtásból adódó billegés és a meghajtott pont alatti terhelés kiiktatása, a felületkiképzés lehető leginkább igényének megfelelő módja, valamint a mobilitási tényezőt figyelembe véve, a 34 cm átmérő elegendő.